Atheneum, Budapest, 1987
Gyergyai Albert ford.

„Nagy sokára találtam csak ki, hogy páran az öregek közt az arcuk belsejét szívogatták, s az okozta időnként ezt a furcsa cuppogást." (13.o.)

„Édesanyját temeti? – Azt feleltem neki: – Igen. – Öreg volt? – Azt mondtam: - Eléggé -, mert nem tudtam pontosan az életkorát." (18.o.)

„Mondtam neki, hogy anyám halt meg. Amikor megkérdezte, mikor, azt feleltem neki: – Tegnap. – Egy kicsikét hátrahőkölt, de különben egy szót sem szólt. Kedvem lett volna hozzátenni, hogy hiszen én nem tehetek róla, de lenyeltem a mondókámat, mert eszembe jutott, hogy ezt már a főnökömnek is mondtam, egyébként is mit jelent ez? Az ember mindenképp hibás egy kicsit." (21.o.)

„Eszembe jutott, hogy vasárnap van, és ez elkedvtelenített kissé: nem szeretem a vasárnapot. Akkor hát megfordultam az ágyban, s kerestem a párnán azt a sós tengeri illatot, amely Marie hajától maradt ott, s aludtam tovább tíz óráig." (22. o.)

„Később, hogy hozzáfogjak valamihez, előszedtem egy régi lapot, és azt kezdtem olvasgatni. Kivágtam egy gyógyszerhirdetést, s beragasztottam egy füzetbe: abba rakom bele mindazt, amit mulatságosnak találok az újságokban."

„Megfordítottam a székem, és én is úgy lovagoltam rajta, mint szemben a dohányárus, mert úgy gondoltam, hogy így kényelmesebb." (23.o.)

„Kicsit fájt már a nyakam, mert sokáig támaszkodtam a szék hátának. Lementem a pékhez, hogy kenyeret és makarónit vegyek, kifőztem a makarónit, s csak úgy állva meg is ettem." (25.o.)

„Mielőtt otthagytam volna a munkát, hogy elmenjek ebédelni, előbb még megmostam a kezemet. Szeretem ezt a pillanatot délben. Este nincs annyi örömöm benne, mert a forgó törülköző olyankor már egészen nedves: végre is egész nap használták. Egyszer szóltam is ezért a főnöknek. Azt mondta, igen sajnálja, de hát ez igazán nem fontos." (26.o.)

„Oly rég élnek egyedül, együtt egy kis szobában hogy az öreg Salamano szinte már hasonlít a kutyájához. Az ő arca is tele van vörhenyes színű sebhelyekkel, s az ő haja is sárgás és ritka." (27.o.)

„Megütöttem, nem mondom, de azt is inkább csak szeretetből. Olyankor kiáltozott is kicsit. Becsuktam az ablakot, s mindig egyforma volt a vége. De ezúttal már komoly volt. Sőt magamban azt gondolom, nem kapott tőlem eleget." (32.o.)

„Felkeltem, Raymond erősen megszorította a kezemet, s azt mondta, hogy a férfiak mindig megértik egymást. Ahogy eltávoztam tőle, becsuktam magam mögött az ajtót, s egy percig a folyosón maradtam, a sötétben.A ház nyugodt volt, s a lépcsőház mélyéből nedves és homályos lehelet áradt. Nem hallottam semmi mást, csak vérem lüktetését a fülemben, s egy pillanatig mozdulatlanul álltam. De a vén Salamano szobájában a kutya tompán felnyögött. Az alvó ház szívéből úgy szállt fel lassan ez a sírás, mint egy csendből kicsírázott virág." (34-5.o.)

„Úszás közben inni kell a hullámok tajtékából, majd a szánkban tartani a felgyülemlett tajtékot, aztán a hátunkra feküdni, s úgy fújni a habot az ég felé. Habzó csipke gyanánt eltűnt a levegőben, vagy langyos eső formájában visszahullt arcunkra." (35.o.)

„Egy perc múlva kérdezte, szeretem-e. Azt feleltem, ennek nincs értelme, de hát azt hiszem, hogy nem." (36.o.)

„Kért, hogy menjek rendőrért, de azt feleltem, utálom a rendőröket." 37.o.

„Raymond megmagyarázta neki, hogy a kutya csak eltévedhetett, és hogy biztosan megkerül. Idézte olyan kutyák példáját, amelyek tíz meg harminc kilométert is megtesznek, hogy visszataláljanak a gazdájukhoz." (40.o.)

„Csak nézett rám szó nélkül. Aztán azt mondta: – Jóccakát. – Becsukta az ajtaját, s hallottam, ahogy fel és alá járkál. Az ágya soká recsegett. S abból a furcsa kis neszből, amely áthallatszott a válaszfalon, kitaláltam, hogy az öreg sír. Nem tudom, miért, abban a percben anyámra kellett gondolnom. De holnap korán kell kelnem. Egy cseppet sem voltam éhes, s vacsora nélkül feküdtem le." (40-1.o.)

„Este Marie eljött értem, s kérdezte, nem venném-e el feleségül. Azt mondtam, hogy nekem mindegy, s megtehetem, ha ez a kívánsága. Akkor meg azt akarta tudni, hogy igazán szeretem-e. Azt feleltem, mint már egyszer, hogy ez nem jelent ugyan semmit, de hát azt gondolom, nem szeretem. – Akkor hát mért venne feleségül? – mondta. Próbáltam megmagyarázni néki, hogy ez cseppet sem fontos, és hogyha ez a kívánsága, feleségül is vehetem. Különben is ő kér erre, és én épp hogy csak szót fogadok. Amire ő megjegyezte, hogy a házasság komoly dolog. Én erre azt feleltem, hogy: – Nem. – Marie elhallgatott egy percre, és csak nézett rám csendesen." (42-3.o.)

„Beszéltem neki a főnök tervéről, amire Marie azt mondta, hogy szeretné megismerni Párizst. Elmondtam neki, hogy már éltem ott, s megkérdezte tőlem, hogy milyen. Azt mondtam: – Piszkos. Sok a galamb, és sok sötét udvar is van. Az embereknek fehér a bőrük." (43.o.)

„Céleste-nél vacsoráztam. Már enni kezdtem, amikor egy furcsa kis nő lépett az étterembe, s megkérdezte, odaülhet-e az asztalomhoz. Mondtam neki, természetesen. Szaggatott mozdulatai voltak, s a szeme csak úgy ragyogott aprócska almaarcában. Levette a kabátját, aztán lázasan tanulmányozta az étlapot." (44.o.)

„Csak néztek ránk csöndesen, de valahogy a maguk módján, csak úgy, mintha mindannyian kövek vagy kiszáradt fák lennének." (48.o.)

„Ugyanolyan nap volt ez is, mint mikor eltemettem anyámat, s mint akkor, most is fájt a homlokom, és minden ér egyszerre lüktetett a bőr alatt. Mivel már nem bírtam ki ezt az égetést, egy lépéssel előbbre mentem. Tudtam, hogy ez ostobaság, s hogyha egy lépéssel továbbmegyek, nem szabadulok meg a naptól. Mindamellett egy lépést tettem, egyetlen lépést, előre. S ezúttal, bár fel sem kelt, az arab kihúzta a kését, s mutatta a napfényben. Az acél felvillanó fénye, mint egy hosszú s szikrázó penge, úgy érte a homlokomat. Ugyanekkor a szemöldök verejtéke egyszerre ráhullt a szemhéjamra, s mindkét szememet langyos és sűrű fátyollal borította. E könnyés sófüggöny mögött egyszerűen megvakultam. Már csak a nap cintányérját éreztem a homlokomon, s egyben, határozatlanul, a késből felvillanó fényes kardot, állandóan velem szemben. Ez a lánggal égő kard egyre marta a szempillámat, s folyton vájkált fájó szememben. Akkor aztán minden megingott. A tenger felől sűrű és lángoló lehelet áradt. Úgy éreztem, hogy az ég egész széltében megnyílik, s tűzesőt hullat a földre. Egész lényem megfeszült, és görcsösen szorongattam kezemben a revolvert. A kakas engedett, odaértem a cső fémtestéhez, s akkor kezdődött el minden, abban a száraz, süketítő zajban. Leráztam magamról a napot és egyben a verítéket. Megértettem, hogy leromboltam az egész nap egyensúlyát s egy fürdő kivételes csendjét, ahol pedig boldog voltam. Akkor még négyszer egymás után lőttem egy már mozdulatlan testre, s a golyók úgy belemélyedtek, hogy még a nyomuk se látszott. Olyan volt ez, mintha csak kopogtam volna, röviden, négyszer, balsorsomnak ajtaján." (59.o.)

„Kimenet már-már nyújtottam feléje a kezemet, de idejében eszembe jutott, hogy hiszen én embert öltem." (62.o.)

„Persze, hogy szerettem anyámat, de hát ez nem sokat jelent. Nincs olyan egészséges ember, aki ne kívánta volna valaha szerettei halálát." (63.o.)

„Minden olyan természetes, jól szabályozott és jól megjátszott volt, hogy bármilyen nevetséges, de az volt az érzésem: én is „a családhoz tartozom”. S a tizenegyedik hónap végén, mert addig tartott a vizsgálati fogság, mondhatom, szinte csodálkoztam, hogy másnak is örülhettem régen, mint ama ritka pillanatoknak, amikor a vizsgálóbíró kikísér az ajtajáig, ráüt egyet a vállamra, s barátságos arccal így szól: – No, mára elég, Antikrisztus úr! – Utána aztán átadtak a várakozó fogházőröknek." (69.o.)

„Idővel cseppet sem unatkoztam, főképp mióta megtanultam az emlékezés tudományét. Olykor a szobámra gondoltam, s képzeletben elindultam valamelyik szögletéből, s ugyanoda tértem vissza, miután gondolatban felsoroltam, amit csak útközben találtam. Eleinte ez hamar megvolt. De ahányszor újrakezdtem, mindig kissé tovább tartott. Mert olyankor eszembe jutott minden egyes bútordarab, s minden egyes bútorról minden rajta heverő tárgy, s minden egyes ilyen tárgyról valamennyi részlete, s magukról a részletekről egy berakás, egy repedés, valamelyiknek kicsorbult széle, a színük vagy az erezetük. De arra is vigyáztam, hogy soha el ne veszítsem a leltáram fonalát, s hogy teljes legyen a sorozatom. Így azután pár hét múlva órákat tölthettem azzal, hogy felsoroljam mindazt, ami a szobámban volt található." (76.o.)

„Amit ebben a városban tettem, minden kis haszontalanság egyszerre fojtogatta a torkomat, s csak egyetlen vágyam volt, hogy mielőbb végezzenek, és hogy visszamehessek aludni a cellámba." (102.o.)

„Ha valaha kijutnék ebből a mostani börtönömből, minden kivégzést végignéznék." (107.o.)