Harmincháromból huszan maradtunk, tizenöt év után
                                  szép ez is,
Egy óra múltán a kocsmáros behordta fölöslegessé vált
                                  székeit.
Férfiak és nők, fiúk és lányok, június, este,
                                  sátortető,
Könnyű zsivaj volt, nagy szavakkal előre föl nem
                                  törhető.
Nagy szavak váltak könnyű zsivajjá, tizenegy autó
                                  odakint,
Huszan maradtunk: húsz ruha és pénz, tizenegy autó:
                                  a valamink.
S máris megy kettő: "tudod, a kölkök nélkülem nem
                                  alusznak el",
A másikért meg itt a férje: a sövény fölött már
                                  ott a fej,
Valaha fontos a harmadik volt: pohárral áll, hogy
                                  menni fog,
Az asztal mögé bezárva ültem, mutattam: "kibújni
                                  sem tudok".
Valami szél jött és bodzaszag volt, eltelt a második
                                  óra is,
Mutatta: "hány van?", mutattam: "három. Hát neked?", "jön a
                                  harmadik".
És ezzel átbújt mellém az asztal alatt, hogy "még egy
                                  pillanat",
Mesélt, mesélve újra átbújt, s még mindig mesélve
                                  elszaladt.
Átmásztam én is, hogy elszökésre, menekülésre
                                  kész legyek,

Egyszercsak mégis délelőtt van, öten maradtunk,
                                  részegek.
Egymás nyitott-könyv-életéből kihullott könyvjelzők
                                  vagyunk,
Szavakba öntjük a közös eszmét, ami csak annyi:
                                  még igyunk.
Repülő zúg a másik égen, kezdődő, pontos
                                  napsütés,
Figuráit kirakja lassan a gyümölcsfák közé a
                                  nemsötét,
Fagyiért jön be egy család, a kocsmárosné a
                                  kertbe ment –
Betelt a hetünk, és az Isten mégis csak teremt
                                  és teremt...

Itt volna vége, de életemmel nem szolgáltam rá
                                  erre sem,
Ha délelőtt volt, hát délután lett, haza a hatvan-
                                  egyesen.
Mért mondjam ennél pontosabban, hogy nemsokára
                                  meghalok
S nyers boldogság, vad reménytelenség együtt se tett ki
                                  egy napot –
Az a nap kéne mégis, egyben, legalább az a
                                  csonka nap,
Hisz máskor úgyis csak semmit mondok, és nekem is semmit
                                  mondanak.
Annak a napnak a délutánján fél kettő körül
                                  volna most,
Már annyit éltem volna eddig, hogy elég is lenne,
                                  hogy vagyok,
Bolyongásvégi nagy türelmet vinnék haza a
                                  pénz iránt,
Erdőbe mennénk a gyerekekkel, úgy élnénk le a
                                  délutánt,
Órára, tükörbe, más szemébe estig már nem pil-
                                  lantanék,
Azon a napon mesélés utánig megtartana a
                                  tartalék.
S ha alszanak már, kilenc után, el mezítláb akkor
                                  menni csak,
Legvégül még kifutni innen, mint bölcsnek hitt, öreg
                                  férfiak.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés