A parkettet már legyalulták,
most söprik a forgácsokat;
– bár gyalulnám le én is lelkemet
és söpörnék ki, ami összegyűlt,
belőle minden szemetet!

Milyen üresek még itt a falak,
s milyen tiszták! mint gyermekek
lakatlan lelke… Óh,
készül az új ház, de milyen
lesz benne az új lakó?

Ődöngök a szobákban szerteszét,
barlangban, második emeleten.
Idegen még, de máris az nekem,
mi bogárnak a páncél s ostromolt
katonának a fedezék:

sánc és fedezék: be védtelen
voltam eddig, fázó és meztelen,
s be jó lesz most, csupaszság évei
után e szép, friss falakat
új ruhaként magamra ölteni!

Szép, friss falak, tiszták, üresek,
ma még csak sok rejtett csövetek
mutatja, hogy éltek, a víz meg a fény:
mint tűrő, jóságos tehén
fehér testéből ömlik a tej,

úgy ömlik belőletek is
az élet… S mint a hitetlen a friss
forrásnál, mit Mózesnek a vén
szikla nyitott meg a csodák
legendás idején:

úgy állok én is a csoda előtt:
fényt fejek a falból, vizet, erőt,
élő villanyt a halott
kövek husából: él ez a kő,
s a benne lüktető

kapcsolókat és vezetékeket
valami nem-ismert Közösség
küldte hozzám, hogy életemet
szomszéd sorsokkal összekössék
s vezetve mind (együtt s rejtelmesen,

ahogy a Föld egyszerre vezeti
és egy tengerbe kis és nagy folyóit)
így szóljanak: – Érezd bennünk a lelkek
egyességét, mint tíz ujj érzi egymást,
mikor imára kulcsolódik.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés